Seth Megszólal – A Reinkarnáció

Megosztás

Seth Megszólal – A Reinkarnáció

Reinkarnáció"Éltünk-e már korábban, és fogunk-e élni halálunk után? Seth szerint mindannyian reinkarnálódtunk már, és ha befejeztük földi életeink sorozatát, más valóságrendszerekben tovább létezünk majd. Minden életünkben olyan körülményeket tapasztalunk meg, amelyeket saját magunk előre választottunk, a feladatokat és kihívásokat saját szükségleteinkre szabjuk, hogy fejlesszük képességeinket. Gondoljuk csak meg: vannak köztünk lángelmék és tébolyodottak, egyesek ügyes és szép testtel születnek, másoknak fontos szerveik vagy tagjaik hiányoznak.

Némelyek úgy dúskálnak a javakban, hogy életük az emberiség nagy részének minden képzeletét felülmúlja, mások a nyomornak ugyancsak felfoghatatlan, sötét bugyraiban öregszenek és halnak meg. Miért? Csak a reinkarnáció szövi ezeket a látszólag rendkívül különböző körülményeket olyan rendszerré, amelyben értelmet lehet felfedezni. Seth szerint ezeket az élethelyzeteket nem valami külső erő méri ránk, hanem magunk választottuk őket. Miért választana valaki olyan életet magának, amelyben betegség vagy szegénység sújtja?

És mi a helyzet a zsenge korban meghalt gyermekekkel, vagy a katonákkal, akik csatában esnek el? Amikor Seth a reinkarnációról kezdett beszélni, ilyen kérdések tolultak fel bennünk. Mint mondtam, az ülések kezdete előtt nem hittem azt sem, hogy még egyszer megszületünk, nemhogy sokszor. Ha már éltünk korábban, de nem emlékszünk rá, gondoltam, akkor mire jó az egész? — Különben is — mondtam Robnak —, Seth azt állítja, hogy mindannyian a „tág jelenben” élünk, és voltaképpen nem létezik múlt, jelen, jövő.

Akkor hogyan élhetjük egyik életünket a másik előtt vagy után? Némelyik választ mások érdekében tartott üléseken kaptuk meg, amikor Seth konkrét esetekkel foglalkozott. Nyilvánosság előtt nem tartok bemutatót (aminthogy honoráriumot sem kérek és adományokat sem fogadok el), ezért azok lettek a reinkarnációval foglalkozó ülések, amelyeket a hallgatók vagy a barátok kedvéért tartottunk, vagy olyanok érdekében, akik valami különösen tragikus ügyben kértek segítséget.

Ami azt illeti, Seth csak akkor foglalkozik ilyen esetekkel, ha az érdekelt kézben tudja tartani a szóban forgó ügyet. Miért halnak meg gyermekek — különösen, ha tehetségesek, és szerető családba születtek? Nem hiszem, hogy van egyetlen válasz, egyetlen olyan magyarázat, amely igaz volna minden egyes hasonló esetre, de két ülésen is szóba kerültek ilyen gyermekek, és arra a két konkrét esetre megkaptuk a választ.

Az első egy házaspárról szól, akiket Jim és Ann Lindennek fogok nevezni. Ann egy reggel teljesen ismeretlenül felhívott telefonon. Mivel közvetlenül, nem központon keresztül hívott, semmi sem utalt rá, hogy távolsági hívás; azt hittem, hogy a városból beszél, különösen akkor, amikor Elmirában élő rokonait említette. Elmesélte, hogy a fia, Peter néhány hónappal korábban, hároméves korában meghalt. Ő és a férje nagyon sokat gyötrődik azóta, mesélte, és egy New York-i barátjuk, Ray Van Over parapszichológus azt tanácsolta, hogy hívjon fel engem. — Csak egyszer találkoztam Rayjel — mondtam. — Biztosan említette, hogy én nem szoktam fogadni, a saját munkámra és a Seth-ülésekre koncentrálok. — Igen, mondta — felelte Ann. — De azt gondolta, hogy velünk talán kivételt tesz.

Azt mondta: más, hasonló esetekben megtette már. — Elhallgatott, várt. Egy hosszú percig töprengtem. — Hát, ma este éppen esedékes egy ülés. Ha át akarnak jönni... — Ott leszünk — vágta rá azonnal. — A férjem napközben bent van New Yorkban, de késő délutánra hazaér. — Lehet, hogy fáradt lesz. De Ann megesküdött, hogy egy zuhany és egy gyors vacsora újjávarázsolja a férjét.

Megállapodtunk, hogy ő és Jim nyolc óra körül a lakásunkon lesz. Elmondtam a dolgot Robnak, aki csak annyit válaszolt, hogy rám bízza, de nem volt nagyon boldog. — Emlékszel, amikor legutóbb megpróbáltál kapcsolatot teremteni valakinek az elhunyt hozzátartozójával? — mondta. — De majd Seth elintézi. Bólintottam: nagyon is elevenen élt bennem az eset, amelyre Rob utalt. Amióta Ann Lindennel beszéltem, egyfolytában ez járt a fejemben. — Ugye nem szeretnéd, ha még egyszer olyasmi történne? — kérdezte Rob. — Aha — feleltem, és agyamban végigfutottak a legutóbbi, hónapokkal azelőtti eset részletei. Fényes, napsugaras vasárnap délután volt. Farmerben voltam, éppen takarítottam, amikor felhívott egy hallgatóm.

Egy különösen bonyolult probléma állt előtte, és azt szerette volna, ha felveszem a kapcsolatot elhunyt anyósával. A fiatalasszony addig csak néhány foglalkozáson volt jelen, az anyósa pedig egész életét Floridában töltötte, ott is halt meg. A családot egyáltalán nem ismertem. Azt feleltem, hogy jöjjön csak át, és Rob előbújt a műteremből, hogy jegyzeteljen. Az események alatt úgy éreztem, én vagyok a meghalt nő, aki újraél egy veszekedést a férjével. Olyan erővel csapkodtam az asztalt, hogy Rob már attól tartott, eltöröm a kezemet. Rendkívül indulatos veszekedés volt. A másik személyiség szinte teljesen átvette az uralmat; Rob már a testi épségemért aggódott. Az anyós nyilvánvalóan az enyémnél sokkal terjedelmesebb és erősebb testhez lehetett szokva.

Végül sikerült csonttörés és izomhúzódás nélkül „visszavonulnom”, de azóta óvatosak vagyunk. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott: Rob beszámolója szerint a bútorfényező flakonja a levegőbe ugrott, amikor először rácsaptam az asztalra, és a könyökömtől szanaszét repültek a takarítószerek. Nem lehetett valami okkult légkör, még a nap is teljes erővel besütött az ablakon. A fiatal nő meg volt győződve róla, hogy valóban az anyósa nyilatkozott meg rajtam keresztül. Ráismert gesztusaimból és szavaimból — ideértve az anyós néhány kedvenc kifejezését, amelyek bizony meglehetősen vaskosak voltak. Rob az arcomat figyelte. — Akkor nem érezted viccesnek, igaz?

El kellett ismernem, hogy igaza van. Az általam akkor megadott nevek és dátumok viszont többségükben helyesek voltak, egy dolgot pedig — amelyet a fiatalaszszony nem tudott ellenőrizni — az egyik rokon igazolt. — Seth akkor nem volt jelen — mondtam. — Ha ott lett volna, talán ő adta volna meg az információt, és nem kellett volna keresztülmennem azon az egészen. — Vagy egyszerűen csak ki akartad próbálni egyedül is — kockáztatta meg Rob. Kis bűntudattal vigyorogtam. Azóta is törtem már a fejem azon az epizódon. Vajon ki akartam próbálni a saját szárnyaimat, hogy megtudjam, egyedül milyen bizonyítékát találom meg a halál utáni életnek? Ha ez tudat alatti szerepjátszás volt részemről, akkor módfelett jól sikerült, hiszen a fiatalasszonynak néhány tényt mással kellett ellenőriztetnie.

De nem esett jól, és nem is szerettem volna, ha még egyszer valami hasonló történik velem. Megválogatom, hogy kit engedek be a házamba, és az ilyen emberek, legyenek bár elevenek vagy holtak, nem találnak szíves fogadtatásra. — Most nem akartam nagyon elutasítónak mutatkozni — mondtam. — Lindenék végtére is csak a kisfiukról akarnak megtudni valamit. Most rábízhatjuk Sethre az ügyet. Ma estére úgyis ülést terveztünk. De tudtam, hogy Robnak igaza van. Szükségem van bizonyos önvédelemre.

Az anyós esetétől eltekintve is volt már néhány nyugtalanító helyzet, amikor élő emberektől „vettem át” érzelmi állapotokat. Mindenesetre amíg ilyen nagyszerű anyagot kapok Sethtől, addig elsősorban arrafelé szólít a kötelesség. Aznap este, miközben Jimet és Annt vártuk, ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben. És hátravolt még egy meglepetés. Este hat körül Ann telefonált, hogy Binghamptonban van, tőlünk autóval több, mint egy órányira. Azt mondta: fogalma sem volt, hogy Elmira ilyen távol esik Brooklyntól. — Brooklyntól? — Majdnem elejtettem a telefont. — Úgy értettem, hogy a férje bement ma New Yorkba. De hogy ott is laknak... — Ó, nem — mondta Ann —, de Jim kora délután hazajött, és azt hittük, pár óra alatt odaérünk Elmirába. — Hű, a mindenit — mondtam, mire Rob az ölébe eresztette az esti újságot. — Azt akarja mondani, hogy egyetlen ülés miatt autóznak idáig? New York tele van kitűnő médiumokkal. — De magát annyira ajánlották. Azért telefonáltam, mert késni fogunk. Rosszul esik, hogy ezt kell kérnem, de megtennék, hogy megvárják, míg odaérünk? Kissé kábultan igent mondtam, és letettem a telefont. Rob attól tartott, hogy túl nagy lesz rajtam a teher, tudva, milyen hosszú utat tesznek meg oda-vissza egyetlen ülésért. Ann-nek elmagyaráztam ugyan, hogy semmiképpen sem tudom garantálni, mi fog történni. Most szándékosan kiűztem agyamból az ügyet, és leültem tévét nézni.

Akkor az egésznek a tetejébe még este nyolc körül beállított Phil is, azzal, hogy éjszakára a városban marad, és szeretne részt venni az ülésen! Jim és Ann este tíz körül érkezett meg. Azonnal megkedveltük őket. Húszas éveik vége felé járhattak, intelligensek voltak, és viselkedésüket, akárcsak a miénket, közvetlenség jellemezte. Egy pohár bor mellett meséltek a kisfiukról. — Rendkívül értelmes gyerek volt — mondta Jim. — Egyszerűen fantasztikus, és ezt nemcsak azért mondom, mert a mi gyerekünk volt. Az első pillanattól fogva messze az átlag fölött állt, és annyira gyorsak voltak a reakciói, hogy néha szinte megijesztett bennünket. Aztán egyik napról a másikra meghalt vészes vérszegénységben. Még azt sem tudni, mi okozta. Mit lehet ilyen helyzetben mondani? Segíteni akartam.

Éreztem, hogy valóban nagy szükségük volna rá, de tudtam azt is: szinte lehetetlen bebizonyítani a halál utáni életet valóságosságát. Mi történnék, ha sikerülne felvennem a kapcsolatot a kisfiúval — vagy azt hinném, hogy felvettem? Mit segítene ez? Ahelyett, hogy a szülők szembenéznének az elválás tényével, ez az eset vajon nem rontana a helyzetükön? És föltámadtak saját kételyeim is: ha mégis tudat alatti szerepjátszás, amit csinálok... Rob mintha olvasott volna a gondolataimban. — Nyugi, szívem — szólalt meg hirtelen. Lindenéknek is elmondtam, mi jár a fejemben, mire Ann elmosolyodott. — Ray mondta, hogy te vagy az egyik legobjektívabb médium, akit ismer. — Félek, túlságosan is objektív. Ez néha visszatart attól, hogy teljesen kihasználjam a képességeimet. Ez az utolsó mondat, amit emlékezetem szerint önmagam nevében mondtam. A következő pillanatban Seth mély, zengő hangja szólalt meg belőlem. — Az a fiú a saját akaratából volt rövid időre a tiétek. Az volt a célja, hogy megvilágosítson benneteket, és ezt meg is tette. Korábbi életekben ismertétek már. Egyszer nagybátyja volt jelenlegi apjának. — Nem akart az anyagi valóságban megmaradni. Csak azért jött, hogy felmutasson nektek egy lehetőséget, és megértesse veletek a belső valóságot. Betegségét maga választotta. Nem a sors mérte rá. A szervezete nem termelt megfelelő vért, mert nem akart tovább maradni az anyagban, mint tervezte. — Lendületet akart adni nektek, és a hatása így sokkal erősebb, mint ha életben maradt volna; ezt ő maga is tudta. Rettegett attól, hogy fiatal férfivá serdüljön, megismerkedjék egy fiatal nővel, vonzódni kezdjen hozzá, és leéljen egy újabb életet. — Ő fénysugár volt számotokra, és ez a fénysugár nem hunyt ki. Elvezet egy olyan tudáshoz, amelyhez egyébként nem jutottatok volna hozzá, mert nem kerestétek volna ilyen elszántan. Ő nagyon jól tudja ezt. Azt akarta, hogy elinduljatok a zarándokúton — de ez a zarándokút bennetek van. Seth tágra nyílt szememmel tekintett rájuk. Mozdulataim az övéi voltak. Beszéd közben egyenesen Jim szemébe nézett. Ann és Rob jegyzetelt, Phil csak ült, és hallgatott. — A tudományokkal állt kapcsolatban Atlantiszban és Egyiptomban is, de most nem kívánta folytatni ezt a tevékenységét. Már messze túl volt rajtuk. Te [Jim] két előző életben is ugyanilyen kapcsolatban álltál vele; papok voltatok, és mindketten a mindenség belső működése iránt érdeklődtetek. Seth ezután kijelentette, hogy Jim bizonyos értelemben félresiklott, elfelejtette, amit megtanult a múltban. — Ő [Peter] nem kényszeríthetett rá, hogy emlékezz, de erőteljes ösztönzést, lökést azért adhatott nektek, és ebben az életében pontosan ezt is cselekedte. — Most nem az a dolgotok, hogy ide-oda szaladgáljatok, és minden bokorban az igazságot keressétek. Az igazság bennetek van. A fiatok többé nem hároméves. Most már olyan entitás, aki idősebb, mint ti vagytok, és megpróbálta megmutatni nektek az utat. Nem gyermek volt ő, akit elragadtak, mielőtt a benne rejlő ígéreteket beválthatta volna — olyan személyiség volt, aki azért ment el, mert reinkarnációi befejeződtek. Nem tér vissza többé, hanem továbbhalad egy olyan valóságba, ahol képességeit jobban használhatja. Seth szerint Peter reinkarnációi már azelőtt befejeződtek, hogy erre az utolsó életére megszületett volna. Csak azért tért vissza fiatalon meghalni, hogy Jim és Anna feltegye a kérdéseket, amelyeket most fel is tettek. Seth egy alkalommal széles mosollyal azt mondta: — Én magam sokszor éltem és sokszor meghaltam már, de érezhetitek a vitalitásomat. Elmondhatom nektek, hogy a fiú vitalitása ma is létezik. De ha tovább kell maradnia, az büntetés lett volna számára. Egy korábbi élete során segítettél „megmenteni a lelkét”, és most azért tért vissza, hogy viszonozza ezt a segítséget. Egyszer kísértésbe esett, hogy képességeit a hatalom megszerzésére használja, saját előnyére fordítsa papi mivoltát. Akkor te állítottad meg. Seth azzal folytatta, hogy jellemzést adott Jim jelenlegi személyiségéről az előző életek eseményeinek összefüggésében, és a jövőre vonatkozó tanácsokkal látta el. Jim elmesélte, hogy korábban disc jockey volt. Seth most ezt mondta: — Senki sem mondhatja meg neked, melyik utat járd. A válaszok benned vannak. Óvakodj azoktól, akik kész válaszokkal állnak eléd. Én valószínűségeket, lehetőségeket mondok, mert a jövő képlékeny.

Azt javasolta, hogy Jim tartsa távol magát a színészi pályától, mert az ő esetében ott identitási zavarok következhetnek be. Azt tanácsolta, hogy maradjon a kommunikációs szakmák környékén; ha a rádiózásnál marad, ott egy új állásra van kilátása, s onnan egy másik pályára térhet át. Seth beszélt még az összes érintett előző életeiről, aztán hozzátette: — Amit elmondok, az szerintem a legfontosabb információ, függetlenül attól, hogy ellenőrizhető- e, vagy sem. Belső Énetek feldolgozza majd, amit mondtam, és ez fontosabb, mint tízoldalnyi adat és feljegyzés, amit nem tudtok ellenőrizni, mert azok az életek annyira régen zajlottak le. Szót ejtett ezután Peter betegségének szimbolikus jelentőségéről, Jim és Ann előző életekbeli kapcsolatáról, és megállapította, hogy Jimnek kiváló matematikai tehetsége van, amelyet nem használ. — Ez a képesség két előző, papi életedből származik, amikor mindketten rengeteg számítást végeztetek az égitestek mozgásával kapcsolatban. A következőkkel fejezte be: — Természetes, hogy ebben a helyzetben másokhoz fordultatok segítségért, és remélem, hogy a magam módján segítettem is. De azért van különbség aközött, amit megmondtak neked és amit tudsz. A tudás belülről jön. Ha tudsz valamit, nincs szükséged rá, hogy megmondják — és ti képesek vagytok szert tenni ilyen tudásra. Örülni fogok, ha a segítségemmel megtaláljátok, de senki más nem találhatja meg helyettetek. Az egyik szünetben kekszet rágcsálva, bort iszogatva ültünk együtt, és hirtelen mindenféle benyomások zúdultak az agyamba. Sokat közülük ott, helyben ellenőriztünk is.

Megmondtam például Ann-nek, hogy a bátyja több nevet használ, és parókát visel; ezt is és sok egyebet is igazolt. Közben folyamatosan kaptam a benyomásokat a kisfiú tüneteiről. Amikor ilyesmi történik velem, el szoktam lazulni, és kimondom, ami eszembe jut. — Volt egy eset — mondtam —, amelyben lábkörmök és egy túl kicsi cipő játszott szerepet. A jobb láb nagyujján nyomás keletkezett, ami kihatott egy érre a jobb lábszáron. Az ilyen esetekben mindig szerepet játszik valami hasonló sérülés, bármilyen csekély, amely a szervműködést károsítja. Volt több ilyen megállapítás is, amelyek ott helyben igazolódtak. Bár ezeknek az információknak nem volt közül a reinkarnációhoz, mégis segítettek Jimnek és Ann-nek bebizonyítani: megvan bennünk a képesség, hogy a fizikai érzékeken kívül más módokon is tudáshoz jussunk. Az események, amelyekre hivatkoztam, Lindenék számára érzelmileg jelentősek voltak, bár más szempontokból hétköznapiak. E benyomások közül némelyik a Peter halálát okozó betegség eredetére vonatkozott.

A betegség oka ismeretlen, nincs is értelme itt és most belemenni a magyarázatába. Viszont a betegség jellemző tüneteiről adott leírásom szintén pontosan fedte Peter állapotát. Lindenék nem beszéltek erről nekünk — talán túlságosan fájdalmasnak ítélték. Mivel ezek a részletek pontosak voltak, nincs ok feltételezni, hogy a betegség orvosilag ismeretlen okára vonatkozó benyomásaim ne lettek volna azok. Ugyanebből a meggondolásból nincs ok feltételezni, hogy a reinkarnációs anyag nem volt helytálló, bár az eltelt idő miatt nem ellenőrizhető. (Némelyik reinkarnációs adat hozzánk közelebbi korokból való, ezért bizonyos mértékig utána lehet nézni, ha az érintettek veszik az időt és a fáradságot. Mostanáig nagyon kevés pappal találkoztunk, olyannal pedig, aki Atlantiszban élt volna, rajtuk kívül eggyel sem.) Seth az ülés végén Phillel foglalkozott, és jócskán elmúlt már éjjel egy óra, mire a végére értünk. Jim és Ann azzal a meggyőződéssel indult haza, hogy fiuk élete és halála üzenet volt, hogy életüknek van célja és értelme, és hogy ez a látszólagos tragédia magasabb szinten a javukra válik. Az eset után eléggé szégyelltem magam. Jim és Ann szinte átlényegült, bennem pedig annyi kétely volt az ülés előtt, hogy képes voltam tétovázni. (Az az igazság, hogy amikor tudatosan gondolkodom ilyen szűklátókörűen, akkor előlép az intuitív belső Énem, és bebizonyítja: itt a puszta egónál jóval többről van szó. Érzem is, hogy ezek a képességek úgy járnak át bennünket, mint a szél a fa koronáját.)

Ann nem sokkal ezután írt nekem, és elárulta, hogy ő meg Jim nem érzi többé azt az elviselhetetlen szomorúságot, amely azelőtt nyomasztotta őket. Egyre többször láttam, miként ad értelmet a reinkarnáció a látszólag értelmetlen tragédiáknak is; hogyan mutatja meg a rendszert olyan helyzetekben, amelyekben különben csak a káoszt és az igazságtalanságot látnánk. Nagyon örültem, hogy segíthettem Ann-nek és Jimnek. Ez az ülés meg a többi hasonló fontos szerepet játszott abban, hogy felismertem e gondolatok értékét, pedig eredetileg nem voltam képes elfogadni őket. Ugyanez áll Sethre is: elképeszt, ahogyan segít másokon, milyen mélységig érti a pszichológiát, micsoda képességeket mutat fel az üléseinken. Egy másik esetben szintén gyermekhalálról volt szó.

Egy asszonynak, aki részt vett néhány csoportfoglalkozásomon, hónapokkal azelőtt vízbe fúlt a tizenöt éves fogadott fia. Seth azt mondta: a fiú több előző életében is tengerész volt, és a vízi halált többre becsülte a szárazföldinél. A fiú egy korábbi életében már kapcsolatban állt mostani mostohaanyjával, és ő is azért tért vissza, hogy segítsen az asszony belső fejlődésében. Korai halála azért következett be, hogy mostohaanyja megfogalmazza a kérdést, és megkeresse a választ. Az asszony médiumtól médiumhoz szaladgált, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a fiúval. Seth félreérthetetlenül megmondta neki, hogy hagyjon fel ezzel, és dolgozzék saját belső fejlődésén. Seth szerint magunk választjuk meg betegségeinket, csakúgy, mint születésünk és halálunk körülményeit is. Minden betegségre vonatkozik ez, légyen az balesetben eltört láb vagy fekély. Ez nem azt jelenti, hogy tudatosan választunk; nem arról van szó, hogy valaki leül, és így spekulál: „No, azt hiszem, ma délután háromkor a patika előtt el fogom törni a lábamat.” Nem; bensőnk egy része zaklatott, ezért választ egy betegséget vagy balesetet, hogy a belső helyzetnek kifejezést adjon. Ezt az egészségről szóló fejezetben magyarázom el, Sethnek az egészség és vitalitás megőrzésére vonatkozó útmutatásaival együtt.

De mi a helyzet a súlyos betegségekkel — és hol jön be a képbe a reinkarnáció? Először is: Seth nem használja azt a szót, hogy „büntetés”. Nem szenvedünk „büntetést” a korábbi életünkben elkövetett „bűnök” miatt. A betegséghez nem is a vele járó, benne foglalt élethelyzet miatt fordulunk — bár olyasmi megtörténik, hogy a betegséget a hosszú távú tervbe illesztve használjuk fel, hogy ez úton tanítsunk meg magunknak egy fontos igazságot, vagy fejlesszünk valamilyen képességet. Így néz ki ez a folyamat egy konkrét példán szemléltetve. Ez az eset szintén egy telefonhívással kezdődött; ezúttal egy férfi hívott fel, akit Jonnak fogok nevezni. Az ország egy távoli szögletéből telefonált, közvetlenül az első könyvem megjelenése után. Jon is és a felesége is húsz-egynéhány éves lehetett. Az asszony neve legyen Sally. Sally sclerosis multiplexben szenvedett, az orvosok szerint talán csak egy év volt már hátra az életéből, és Jon meg akarta kérdezni Sethet, hogy mit lehetne tenni Sallyért. Ismét azt éreztem, hogy nagyon szeretnék segíteni, és ismét tele voltam kételyekkel.

Gondoljuk el — csak a feltevés kedvéért -: mi van, ha Seth javasol valami kezelést vagy szert, ami súlyosbítja Sally állapotát? Végtére is én Jane Roberts vagyok, nem Edgar Cayce. Hogyan bízhat egy idegen ennyire Sethben és az én képességeimben, amikor magam is oly gyakran tele vagyok kétségekkel? — Biztos vagyok benne, hogy Seth tud segíteni — mondta Jon. — Amint elolvastam a könyvét, már tudtam. És ha Sallyt nem lehet meggyógyítani, Seth akkor is adhat valami magyarázatot, amitől értelme lesz ennek a betegségnek. Miért épp Sallyvel történik ez? Hiszen ő soha életében nem vétett senki ellen. Úgy éreztem magam, mint egy vár, amelyet ostrom alá vettek — főként azért, mert annyira szerettem volna segíteni. Végre sikerült eszembe idéznem, hogy a belső Én sokkal erősebb, mint a Jane-Én, és hogy Seth sokkal többet tud, mint akár az egyik, akár a másik. Tehát igent mondtam. Az azóta eltelt két év alatt több ülést tartottunk Jon és Sally érdekében. De a legelső ülésen Seth olyan nagyszerű tanácsot adott, amely mindenkin segíthet, akit betegség kínoz. Mielőtt rátért volna a reinkarnációs háttérre, amely ebben az esetben különösen fontos volt, hangsúlyozta a szuggesztió és a telepátia szerepét a betegszobában. Mivel ennek fontos általános tanulsága van, idézek néhány részletet. — Mindenkinek, akit érint ez a betegség, változtatnia kell mentális hozzáállásán, és fel kell támasztania önmagában a reményt. Akik ma körülveszik az asszonyt, azt gondolják, hogy a gyógyulása lehetetlen, ő pedig felfogja a gondolataikat, és ezekre reagál. — A betegséget az anyag szintjén, az életfolyamatok útján nem lehet visszafordítani.

A testi javulás spirituális változás eredménye lesz. Mindazoknak, akik körülveszik őt, fel kell hagyniuk a reménytelenség érzésével, a negatív szuggesztióval, mind kimondva, mind kimondatlanul. Ez önmagában már elegendő lesz bizonyos javulás eléréséhez. — A férj naponta háromszor végezze el a következő gyakorlatot: képzelje el, hogy a világmindenség energiája és vitalitása egészséggel tölti fel felesége testét. Ne legyen ez holmi jámbor óhaj, merő vágyakozás. Tegyen valódi erőfeszítést annak megértésére és átélésére, hogy az asszony szervezetét ezek az energiák építik fel, és ily módon képes lesz rá, hogy hozzásegítse feleségét az energiák pozitív irányú felhasználásához. Ha lehetséges, a gyakorlat közben érintse meg a feleségét, és tegye meg ezt reggel, délben és este. — Ne koholj hamis bizonyságot, hanem őszintén és kitartóan emlékeztesd magad arra, hogy feleséged testét a mindenség energiája tölti ki és formálja. Egy gátló tényező megakadályozta, hogy teljes hatékonysággal használja ezt az energiát. Te részben pótolni tudod ezt saját hozzáállásoddal és a gyakorlatokkal, amelyeket adtam neked. Ez már önmagában egy kis lélegzethez juttatja őt, amikor a betegség előrehaladása megáll. Ha útmutatásomat maradéktalanul követed, hamarosan némi javulás fog beállni. — Ha nem fogadjátok meg az asszony mentális környezetének jótékony megváltoztatására vonatkozó útmutatást, akkor semmilyen más tanács vagy orvosság nem fog segíteni.

Seth megígérte, hogy ad majd egy programot is azzal a céllal, hogy megváltoztassa Sally saját reményeit, és hipnóziskezelést javasolt, hogy a hipnotizőr pozitív szuggesztiói életre keltsék az asszony akaraterejét. Javasolta, hogy Sally tagjait mogyoróolajjal dörzsöljék, és étrendjét egészítsék ki vassal. Hangsúlyozta, hogy az asszony jobban érezné magát egy másik szobában, mondván: — Azt hiszem, van egy szép, napos nappali szoba a házban. Annak a szobának jótékony hatása lesz a betegre. Költöztessék át oda. — Érintőlegesen megemlített néhány epizódot Sally jelenlegi életéből, ezek közül Jon többet igazolt a következő levelében — volt köztük egy olyan is, amelyről Jon maga sem tudott addig, míg Seth meg nem említette. Seth azt mondta, hogy Sally valaha egy szatócsüzletben dolgozott egy barátnőjével, és ennek a barátnőnek a látogatása most jótékony hatással lenne rá. Jon nem tudott Sally életének erről az epizódjáról, de az anyósa emlékezett rá. Megjegyzendő, hogy Seth nem tért át más témákra, míg a fenti tanácsokat el nem mondta — a tanácsok pedig a férjnek szóltak és azoknak, akik Sallyt ápolták, nem magának a betegnek. Az első ülés végén Seth azt mondta: — Működnek előző életekhez kapcsolódó összefüggések is. Egyelőre fontosabb, hogy megtedd azokat a lépéseket, amelyeket elmondtam, mint az, hogy ismerd ezeket az összefüggéseket. A két ülés között Jon megírta, hogy bizonyos javulás tapasztalható Sally állapotában, és hogy híven követi Seth útmutatásait. Valóban volt a házban egy olyan szoba, amilyet Seth említett; Sallyt oda költöztették át.

A második ülést Seth teljes egészében a reinkarnációs hatásoknak szentelte — igen jó példa ez az eset arra, miként befolyásolják ezek az egészségi állapotot. Az ülésen elhangzott néhány általános tanács is, csakúgy, mint a válasz bizonyos, a korábbi életek és a jelenlegi egészségi állapot összefüggését firtató kérdésekre. Seth kijelentette: a karma nem tartalmaz büntetést. — A karma a fejlődés lehetőségét kínálja. Képessé teszi az egyént arra, hogy tapasztalatokkal növelje ismereteit, kitöltse a tudatlanság okozta hézagokat, megtegye, amit meg kell tennie. Ebben mindig a szabad akarat érvényesül. Sally előző életének története nagyon érdekes. Tudni kell, hogy ez nem a közvetlenül megelőző élete volt, hanem egy annál korábbi, amelynek problémáit „elraktározta” a jelenlegi életéig. — Az asszony akkor olasz férfi volt, és egy hegyi faluban élt. Feleségét elveszítette, egyedül maradt rendkívül neurotikus, nyomorék lányával, akit sok éven keresztül ápolt. Sallyt akkor Nicolo Vanguardinak hívták [Rob így írta le a nevet fonetikusan], a lánya neve Rosalina volt. Nem szerette a lányt; gondját viselte ugyan, de nem volt kedves hozzá. — Újra meg akart házasodni, de a lánya miatt senki sem akart hozzámenni. A lány, amikor csak tehette, ellene szegült az apjának. Szemrevaló lány volt, nyomorék, de nem torz. A harmincas éveiben jóval kevesebbnek látszott, mint a nála fiatalabb nők, akiknek mezei munkával telt az életük. Volt egy kis gazdaságuk, ahol alkalmi munkások segédkeztek. Az egyik közeli faluból egy gyermektelen özvegyember járt át segíteni; beleszeretett a lányba, és a betegsége ellenére magával vitte szülőfalujába. — Az apa, aki Sally volt, nagyon megkeseredett. A lány túl későn ment el; ő már megöregedett, senkinek sem kellett, és most már szólni sem tudott senkihez. Emiatt még jobban gyűlölte a lányát; dühös volt rá, mert vénségére hagyta magára, pedig ő annyi éven át gondoskodott róla. Seth azzal folytatta, hogy Sally a következő életében nőként született újjá, ismét Itáliában, némi művészi tehetséggel, és igen sikeres életet élt. Két fia született. — Itt a személy alig száz kilométerrel távolabb született újjá, és egy gazdag földbirtokos feleségeként gyakran kocsizott ki arra a vidékre, ahol még állt a kis ház, melyben előző életét leélte. A várost súlyos bombázás érte a második világháborúban.

Ez után az élet után Sally személye úgy döntött, hogy elvarrja a fejlődésében felmerült problémák szálait. — Ezúttal a személy nem gondoskodó, hanem gondoskodásra szoruló ember lett — lévén, hogy a betegsége miatt másoktól függött. Korábbi életében a személyiség sem képes, sem hajlandó nem volt megérteni a nyomorék lány helyzetét, körülményeit. A belső valóság tényeit egy pillanatig sem vette fontolóra. — Most Sally maga játssza ezt a szerepet, és tökéletesen elmerült benne. Az előző életben Jon volt az a férfi, akivel a lány elment az apai háztól. Sally most szerelmes belé, és felfedezte személyisége jó oldalait. — A szerepcsere által Sally rálátást szerzett korábbi kudarcaira, jelenlegi férjének pedig lehetőséget ad, hogy mélyebben elgondolkodjék, és keresni kezdje a választ olyan kérdésekre, amelyeket különben nem tett volna fel. Az asszony hozzájárul az ő fejlődéséhez is, s közben sikeresen dolgozik a saját személyében meglévő komoly hiányosságok felszámolásán. Seth a továbbiakban elmondta még, hogy az olasz város neve Ventura vagy ehhez hasonló, Itália délkeleti részén fekszik, és az 1930-as évek végén tragikus vasúti szerencsétlenség történt a környéken.

— Az ilyen helyzeteket, mint Sally betegsége, a személy mindig maga választja, de az egyénnek magának kell megtalálnia a megoldást. Az entitás nem szabja meg előre, hogy teljes gyógyulás, elhúzódó betegség vagy korai halál lesz-e a végkifejlet. Az általános élethelyzet a mélyebb összefüggésekre adott válaszként áll elő. — A konkrét probléma igazából olyan feladat, amelyet az entitás állít valamelyik saját személyisége elé, de a végeredményt az egyén maga határozza meg.

E személy számára ez volt az utolsó ilyen akadály. Senki nem választja öncélúan a betegséget mint élethelyzetet. Ebben az esetben a személy azért döntött a teljes függőség állapota mellett, hogy tisztábban áttekinthesse korábbi tevékenységét.

Seth kijelentette: a személyiség még az ilyen, látszólag tragikus helyzetekben sincs magára hagyatva. — A belső Én, amely nem tévesztendő össze a könnyebben hozzáférhető tudatalattival, ismeri a helyzetet, és megtalálja a vigaszt a gyakori belső kommunikációban, amelyben felidézi és újraéli sikereit.

Az álmok rendkívül elevenek ebben az állapotban, mert ezek erősítik az emberben a bizonyosságot, hogy nagyobb, mint amilyennek véli magát. A személyiség ilyenkor tudja, hogy több, mint az az Én, amellyel egy időre összekapcsolta magát. De Sally közben szörnyű állapotban volt, kezdett megvakulni, nem tudott már sem beszélni, sem mozogni. Miért, kérdezte Jon a levelében, miért nem választott magának valami kevésbé pusztító kórt? Miért nem volt kicsit beteges három életen keresztül, ahelyett, hogy egyszerre leterítse ez a gyilkos betegség? Seth válasza: — A merészséggel párosuló türelmetlenség jellemző erre az entitásra. Ez magyarázza döntését, hiszen ez az állapot óriási megterhelést jelent. Minden gyengesége felfokozódik, ettől ennyire súlyos az állapota. Az entitás inkább ezt választotta, mint a kisebb nehézségek sorozatát. Jon tudat alatt beleegyezett ebbe, hogy türelmet és segítőkészséget tanuljon — hogy a neki rendelt orvosságot egy adagban vegye be. Seth hangsúlyozta, hogy Sally a közvetlenül ezt megelőző életében menedéket talált a problémák elől, pazar körülmények között élt, és alkotó tehetségét is kiteljesíthette. — Az ilyen helyzet lehetővé teszi a személy számára, hogy a szükséges tapasztalatot egyetlen élethelyzetbe sűrítse: hogy mélyre merüljön, és egyszerre nézzen szembe olyan problémákkal, amelyek különben több életsorsot tennének ki. Csak merész személyek vállalják ezt.

Ma, több, mint két esztendővel később Sally él még, de nagyon rossz állapotban van. Seth azt mondta: Sally megoldotta a maga elé tűzött feladatokat, de a teste anynyira megsínylette ezt, hogy úgy döntött: leveti magáról. Most, amikor e sorokat írom, Sally kómában van. Jon tudni akarta, mi történik vele ebben az állapotban. „Vajon valahol másutt eleven a tudata? Vagy csupán álmodik? És mi lesz vele a halál után?” Seth a közelmúltban válaszolt ezekre a kérdésekre. A válaszok egy része általánosságban magyarázza meg a halált, ezért ennek az ülésnek egyes részleteit a következő fejezetben idézem, és részletesebben ismertetem Seth magyarázatát a reinkarnációról."

Könyvajánló:

Forrás: Jane Roberts - Seth Megszólal (részlet a könyvből)

Seth Megszólal

Megosztás

Szóljon hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

error: CopyRight © All Rights Reserved - Page protection is actived!