a-felelossegvallalas-torvenye

A felelősségvállalás törvénye

Ha megállapítottuk, meddig terjed a felelősségünk, képesek leszünk eleget tenni kötelességeinknek, és elengedni azokat a dolgokat, amelyekért nem mi vagyunk a felelősek. így több örömünket lelhetjük abban, ha támogatjuk embertársainkat, és harmonikusabb együttműködésen alapuló kapcsolatot létesíthetünk velük.

Lelki nyugalmunk érdekében le kell mondanunk az univerzum ügyvezető igazgatói posztjáról (Larry Eisenberg)

„Egységben az erő”; „Áldott a sok kéz”; „Összetartva győzni fogunk”

Ezen alapelvet számtalan módon megfogalmazták már, de mindegyik állítás ugyanazt a gondolatot fejezi ki: ha embertársainkkal együtt dolgozunk, olyan feladatokat is megoldhatunk, melyeket együttműködés nélkül roppant nehéz vagy akár lehetetlen lenne elvégezni – például felépíthetünk egy felhőkarcolót vagy előadhatunk egy színdarabot. Minden olyan tevékenység során, ahol különböző felelősségi szintekkel bíró személyek munkálkodnak együtt, vannak emberek, akik „kiemelkednek társaik közül”, ám a többiek támogatása nélkül hatástalanok lennének az erőfeszítéseik.

Mihez kezdene egy rocksztár a hangtechnikusok nélkül? Vajon képes lenne-e egy nagyvállalat elnöke elvezetni a céget a titkárok és titkárnők hatékony munkája nélkül? Ha a politikában vagy az iparban feltűnik egy sikeres ember, mindig számos, a vállalkozása alapját képező ember támogatja a munkáját. A családok, a vállalatok, sőt a birodalmak sikere és működőképessége is azon áll vagy bukik, hogy mennyire képesek egymással együttműködni a tagjai, és ki milyen felelősséget vállal magára.

Az egyéni szintet tekintve, emberi lényekként a saját hatékony működésünk nagyrészt belső együttműködésünktől függ. Mielőtt segíthetnénk másoknak, először önmagunknak kell segítenünk – azaz a saját portánk előtt kell söpörnünk és össze kell békítenünk egymással ellentmondó személyiségrészeinket; azokat az hiedelmeket, értékrendeket és elképzeléseket, melyek látszólag esetleg szemben állnak egymással. Az is lehet, hogy elő kell segítenünk jobb és bal agyféltekénk hatékony működését.

Mielőtt rálelhetnénk a harmóniára, először fel kell ismernünk, mi az, ami diszharmonikus

Azokat a „vagy – vagy”, igen – nem”, „kellene – nem szabad” ellentétpárokat, melyek zavarodottságot eredményezhetnek bennünk, mivel minden egyes döntés esetén egyaránt felmerülnek érvek és ellenérvek is. „Részeink” összehangolásának számos megközelítési módja létezik, például a hangterápia, a neurolingvisztikai programozás, az alkímiai hipnoterápia és más nevelő módszerek, melyek segítségünkre lehetnek a két agyfélteke integrálásában.

Az önmagunkkal, embertársainkkal és a körülményeinkkel való kapcsolatunk során meg kell találnunk saját „egyensúlyi pontunkat”, meg kell állapítanunk, meddig terjed a felelősségünk, és meg kell húznunk a megfelelő határvonalakat, és fel kell ismernünk, hogy a mi értékrendünk, szükségleteink és prioritásaink jogosan térhetnek el szüleink, testvéreink, partnerünk és embertársaink hasonló jellemzőitől. Ha erős késztetést érzünk arra, hogy támogassuk, szolgáljuk és segítsük embertársainkat, adakozási vágyunk következtében előfordulhat, hogy túlzott együttműködésünkkel mind önmagunkat, mind „befogadó” társainkat elerőtlenítjük.

Extrém esetekben ez a hajlamunk akár kölcsönös függéssé is korcsosulhat

Amikor is olyan erősen csak mások életére koncentrálunk, hogy teljesen „elfogyasztjuk” önmagunkat, mivel folyamatosan csak adunk, ám semmit nem kapunk cserébe. Az ilyen személyek messze a szülők, barátok vagy munkaadók normál kötelességeit meghaladó módon vállalnak felelősséget embertársaik életéért. Értékrendjüket, önbecsülésüket, sőt akár az identitástudatukat is az határozza meg számukra, milyen mértékben képesek másokat szolgálni, mások szükségleteiket mindig a sajátjaik elé helyezik, és önként vállalják a „lábtörlő”, sőt akár a rabszolga szerepét is.

Az alárendeltség hátterében meghúzódó túlzott együttműködés egyfajta eltorzult, felnagyított felelősségérzettel jár együtt, és azt eredményezi, hogy ezek az emberek folyton mások hibáit próbálják „kijavítani”, ahelyett, hogy saját viselkedésük következményeiből tanulnának. Embertársaink csak ritkán panaszkodnak amiatt, ha túlzott együttműködést tanúsítunk irányukban. Ritkán hallani bárkitől is olyasmit, hogy „Túlzottan alkalmazkodó vagy!”

Mindazonáltal hamar felfedezhetjük, hogy ha pszichénk ingája végletesen kilendül az eltúlzott együttműködés irányába, akkor előbb-utóbb át fog csapni az ellenkező végletbe, az együttműködés megtagadásának állapotába. Lehet, hogy ez a változás csak napok, hetek, hónapok vagy akár évek múltán megy végbe, de végül mindig bekövetkezik. Miután ez megtörtént, vagy megbántódunk, és teljes ellenállásba vonulunk, vagy továbbra is „megteszünk ugyan mindenfélét” másokért, ám érzelmileg elzárkózunk előlük; és mindkét eset az adott kapcsolat halálát eredményezheti.

Szerencsére a traumatikus vagy krónikus együttműködési problémákban szenvedő kapcsolatokat meg lehet menteni, illetve bizonyos esetekben inkább fel lehet támasztani.

E „csodához” azonban arra van szükség, hogy az adás újfajta egyensúlyát teremtsük meg – azaz egymást kölcsönösen támogató kapcsolatokat hozzunk létre embertársainkkal. A nyílt kommunikáció egyenlőbb felelősségvállalást eredményezhet, és leveheti a lélektani terhet az efféle hajlamokkal rendelkező személyek válláról, ám az új egyensúly megteremtése mindig nagyobbrészt az ő felelősségük.

A felelősségvállalás önmagában kifejezetten vonzó tulajdonság, de azoknak, akik túlzottan is felelősnek érzik magukat mindenért, és kényszerítve érzik magukat arra, hogy erejükön felül segítsék embertársaikat, változtatniuk kell a hozzáállásukon és a cselekedeteiken, és meg kell találniuk az egyensúlyi pontjukat, hogy megvalósítsák életükben a valódi együttműködés és a kiegyensúlyozott felelősségvállalás állapotát. Az együttműködés és a támogatás leghatékonyabb formája néha abból áll, hogy arra bátorítjuk embertársainkat, hogy ők maguk is tegyenek meg bizonyos dolgokat a saját érdekükben.

A legjobb segítségnyújtásnak gyakran az is része, hogy megfelelő követelményeket támasztunk másokkal szemben. A felelősségvállalás törvénye egyfajta alapvető emlékeztetőként szolgál számunkra, mivel eszünkbe juttatja, milyen fontos az, hogy felleljük és tiszteletben tartsuk saját határainkat, és csakis azokon belül tevékenykedjünk.

Bár mindannyian arra születtünk, hogy túlhaladjuk a korlátjainkat, ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül kellene hagynunk azokat.

E törvény emlékeztet bennünket arra, hogy tisztelnünk kell saját belső értékeinket, és rá kell találnunk az egyensúlyi pontunkra. A felelősségvállalás törvényének alkalmazásával segítjük és támogatjuk embertársainkat, ám mi magunk is elfogadjuk mások támogatását és segítségét; képesek leszünk egyensúlyt teremteni az adás és az elfogadás között.

 Megtanuljuk megkülönbözteti egymástól azt az állapotot, amikor úgy gondoljuk, hogy meg „kellene” tennünk valamit, illetve amikor valóban a szívünk mélyéből vágyunk az adott dologra. Megtesszük azt, amivel kapcsolatban jó érzések töltenek el bennünket, egyéb esetben pedig kinyilatkoztatjuk az érzéseinket, és kompromisszumot kötünk: „Ezt megteszem, de a többit neked kell elvégezned.” Ez a valódi felelősségvállalás és együttműködés lényege.


Források:

Dan Millman – Erre Születtél

0 hozzászólás

Véleménye van? Szóljon hozzá!

Csatlakozni szeretne a vitához?
Bátran tegye meg!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük