A békés harcos Szent utazása

A tudatosság megtörik a lélek prizmáján, és három fény lesz belőle, a három Én. Mindegyiknek megvan a maga tudatossága, amely céljához, feladatához és felelősségéhez illik. Az Alapvető Én védi a fizikai testet, a többi énnel együttműködve egyensúlyt és támogatást ad. A lélek utazásának a világban ez az alapja és járműve, összeköti a Tudatos Ént és a Felsőbbrendű Ént a földdel, akár a fa gyökere.

“Az ösvény egy kicsi, legfeljebb három méter hosszú és ugyanolyan széles kunyhóhoz vezetett. Beléptem, szemügyre vettem sötét belsejét. Kevés fény hatolt át a zsúptetőn és a gerendából ácsolt falakon. Amikor a szemem már hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem, hogy egy hosszú, üreges bambuszrúd vezeti le a tetőn összegyűlő esővizet az egyik sarokban álló nagy fakádba. A spártai egyszerűséggel berendezett szoba túlsó sarkában gödröt pillantottam meg; ez volt a vécé, és a mellette lévő vödör a vízöblítés.

A padlóra az egyik oldalon leveleket szórtak, ágyul. A kunyhó elrendezéséből arra következtettem, hogy elszigeteltségre és visszavonulásra szolgál. Úgy döntöttem, itt maradok, amíg nem kapok egyértelmű jelet, mitévő legyek. Becsuktam magam mögött a szalmaajtót. Fáradtan ledőltem, és lehunytam szemem.

Most mit tegyek? Ahogy feltettem magamnak a kérdést, meg is kaptam a választ: nem tehetek mást, várnom kell, hogy kitisztuljon minden. Szemügyre vettem szűkös szálláshelyem, és végiggondoltam a helyzetem. Nincs élelmiszerem, de ezzel máskor is megbirkóztam. Alapvető Énem immár nem fél az éhségtől, és a fakádban bőven van víz. Néhányat nyújtóztam, majd leültem és behunytam a szemem. Hamarosan emlékmorzsák és -darabkák, képek és hangok kezdtek peregni agyamban, a szálló képek és érzelmek véletlenszerű klipjében újra átéltem egész itteni kalandomat.

Eszembe jutott, amit Chia Mama mondott egyszer:

A külső utazás a legjobb esetben is csak a belső tükörképe lehet, rossz esetben helyettesíteni próbálja. Az, amit felfogsz a világból, mindössze jelképezi azt, amit keresel. A szent utazás benned van; mielőtt megtalálnád a világban, amit keresel, magadban kell megtalálnod. Máskülönben lehet, hogy egy mester rád köszön, de te anélkül, hogy meghallanád, elmész mellette. Amikor megtanulod a belső utazást a világ okkult terein át, a tudatod soha többé nem lesz helyhez, időhöz, vagy fizikai tested börtönéhez kötve.

Hallottam már korábban is ezt, de csak most értettem meg. Mielőtt megkezdem utazásom a világban, saját lelkemet kell bejárnom. Vajon képes leszek rá? Képes lesz a tudatom olyan mélyre hatolni, hogy megtalálja a fizikai érzéseimen túli kaput?
Egész éjjel, és másnap is ezen tűnődtem. Megtaláltam Chia Mamát az erdőben. Tudtam, hogy vannak bennem rejtett képességek, ahogyan mindenkiben. De hol találhatók? Hogy néznek ki, milyen érzés, amikor működésbe lépnek?

Szókratész egyszer célzott rá, hogy a képzelet nagyobb erő, mint gondolnánk. Azt is mondta, ez a híd a tisztánlátáshoz, az első lépés. Ahogy terjeszkedik, valami más lesz belőle. A mag fává terebélyesedik, de a képzelet olyan, akár a hernyó; mihelyt megszabadul bábjától, repülni kezd. Ezzel kezdem. Lehunytam a szemem, és hagytam a képeket tovaszállni: kukui fák és Kimo víz alatti barlangja, a pálmafa Chia

Mama háza előtt, és az indiai fügefa vastag, megtekeredett törzse. Aztán Holly lányom tűnt fel, ahogy szobája padlóján ülve nyugodtan játszik. Keserédes szomorúság fogott el az élet karmái láttán, szívem szeretettel teli üzenetet küldött az ő szívének, remélve, hogy egy nap majd megkapja valahogy. Lindának áldásom küldtem, és elengedtem őt.

Az egész éjszakát élénk álmok között töltöttem, amelyek nem meglepő módon az elmúlt eseményekről szóltak. Meglátogattam más helyeket, világokat, szín-, tisztaság-és érzés-dimenziókat is, és lenyűgözött a dolog. De természetesen mindez csak álom volt – vagy legalábbis így gondoltam… Egymást követték a napok, nappal és éjszaka kezdett egybefolyni számomra; a nappal halvány fényét az éjszaka sötétje váltotta fel.

Az ötödik nap reggelén, már amennyire nyomon tudtam követni az időt, világosság és béke öntött el. Éhségem teljesen elmúlt. Csináltam néhány jógagyakorlatot. A kunyhó falán kis napfénypöttyöket pillantottam meg, olyanok voltak, mint a csillagok a sötét égbolton. Meditációhoz használtam őket. Lassan, mélyen lélegeztem, és a csillagok fakulni kezdtek. Végül már csak a saját agyamat láttam, csodalámpaként képek és hangok körforgását vetítette elém, és játszotta le újra meg újra. Az egész napot a falra meredve töltöttem.

Az unalom elszállt, ahogy tudatom finomabb, mélyebb energiákra hangolódott. Ha az embernek nincs tévéje, talál magának más dolgokat helyette, tűnődtem egy ideig.
A napok egyformán teltek, mégsem voltak ugyanolyanok. Lazítottam, lélegeztem, és figyeltem a műsort az agyamban. Napsugár, majd holdfény söpört lassan végig fényingaként a földpadlón. Az idő lágyan telt, végtelenül lassan, én pedig alkalmazkodtam a rejtett ritmushoz. A csend tengerén lebegtem, amelyet csak ritkán tört meg az agyamban hányódó törmelék. Egy ponton valami megváltozott, mintha makacs tudatom előtt egy sorompó felemelkedett és egy ajtó kinyílt volna.

Megértettem, miként dolgozik együtt az Alapvető Én és a Tudatos Én, hogyan adnak kulcsot motivációhoz, fegyelemhez, gyógyításhoz, vizualizációhoz, intuícióhoz, tanuláshoz, bátorsághoz és erőhöz. Néhány pillanatra úgy éreztem, mintha a metafizika enciklopédiáját gondoltam volna át.

De, mint a varázsló inasa, én sem tudtam, hogyan állítsam le a folyamatot. Képek öntötték el agyamat, és teljesen eltelítették. A tüdőm fújtatóként pumpált, egyre erősebben, egyre gyorsabban, az energia pedig csak gyűlt bennem, hogy már azt hittem, szétvet. Arcom megfeszült, az ajkam hátrahúzódott fogsoromról, és meglepetésemre úgy morogtam, akár egy farkas.

Aztán a kezem spontán tundrákba mozdult, olyan tartásokba, amilyeneket Indiában láttam. A következő pillanatban az agyam leállt, és az erdőben találtam magam, szemben a három Énnel; a gyerekes Alapvető Énnel, a robotszerű Tudatos Énnel, és a Felsőbbrendű Énnel, amely kavargó rózsaszín, indigó- és mély violaszínben ragyogott. Ez a fényből lévő lény nyúlt ki a másik kettő felé.

Aztán a három Én egyesült.

Saját testem láttam magam előtt. Meztelen voltam, csak egy sortot viseltem, széttárt karral álltam a halvány holdfényben. A has tájékáról vörös ragyogás áradt, a fej egy fénygömb volt, és a fej fölött irizáló színek kavarogtak, arra a látomásra emlékeztetve, amelyet az öbölben láttam oly sok héttel ezelőtt. Beléptem az előttem álló fizikai testbe. Teljesen behatoltam, éreztem egységét. Éreztem köldököm erejét, ahogy a tudatosság tisztasága megvilágította az agyat, és az ösztönző hívást, hogy szálljak fel a Szellembe.

A hosszú előkészület meghozta gyümölcsét, a három Én eggyé lett. Nem voltak belső csaták, sem ellenállás, figyelmem természetesen pihenhetett a szívben. Bármilyen gondolat vagy kép emelkedett fel, itt érzésben és megadásban olvadt szét. Én pedig a tudatosság pontjává váltam a szív birodalmában, onnét felemelkedtem a fejtető irányába, a szemöldökök mögött és fölött található pontba.
Éreztem, hogy körülvesz a Felsőbbrendű Én szerető, gyógyító fénye, behatol atomi felépítésem minden sejtjébe és szövetébe. Hallottam hívását, és éreztem a fényhidat a tudatosságnak attól a pontjától, amely én voltam, a Felsőbbrendű Énig, fölöttem és mögöttem. Éreztem erejét, bölcsességét, gyengédségét, bátorságát, a benne lévő
szánalmat és könyörületet. Tudatában voltam, miként köti össze az örök jelenben a múltat és jövőt.

Ismét hívott, és ez alkalommal fénypontnak éreztem magam, amely felhalad ezen a hídon, Felsőbbrendű Énem tudatába. Ebben a fényben mozogtam, és onnan néztem lent lévő fizikai alakomra. Tudatom és Felsőbbrendű Énem tudata kezdett egymásba hatolni. Befogadtam minden derűjét, erejét, bölcsességét és szánalmát. Tudtam, amit ő tudott, éreztem, amit ő érzett, korlátlan szeretet hullámai öntöttek el. Megértettem, miként teremtették a testet az angyali energiák, megértettem a teljes lehetőséget, amit a fizikai megtestesülés jelent.

Csak ekkor ébredtem tudatára annak, hogy más fénylények is vannak fizikai alakom körül. Boldogsághullámok söpörtek végig rajtam. Rájöttem, hogy gyerekkorom óta ismerem ezeket a lényeket, de valahogy nem vettem tudomást a jelenlétükről. Egyesek diáktársaim voltak, mások elfelejtett álmok ismerős képei, angyali energiák, gyógyítók, vezetők, tanítók, a szellemi családom. Befogadtam szeretetüket, és tudtam, hogy soha többé nem érzem egyedül magam.

A végzet egyik angyala előre lépett és szimbólumokat nyújtott felém. Nem láttam ajándékait, amíg a fénykéz a látóterembe nem ért és ki nem nyílt. Először villámot pillantottam meg, aztán egy szívet. Majd arany sas tűnt fel, karmai között egy babérkoszorúval. Megismertem a jelképeket, a bátorság és a szeretet jelképeit, a békés harcos jelét. Aztán, végső ajándékként, az angyal egy szamuráj harcos ragyogó képét mutatta meg. Nem állt, hanem karddal az oldalán, meditációs pózban térdelt. Nem láttam a szemét, de éreztem, hogy nyitva van és ragyog. Aztán a semmibe tűnt a kép. Megköszöntem a végzet angyalának az ajándékokat. Hátralépett és szertefoszlott.

Erről a helyről, a Felsőbbrendű Én tudatából rájöttem, hogy a bölcsesség, a gyógyítás és a tisztaság angyalai mindig elérhetők. Láthatom a jövőt és a múltat, a világegyetemben bárkinek küldhetek szeretetet, erről a helyről erőfeszítés nélkül terjeszthetem ki látóterem a fizikai testen túl, és sasként szárnyalhatok. Ezzel a felismeréssel megéreztem fizikai testem vonzását; a tudatom visszasiklott a hídon homlokom közepébe, és ismét meghallottam idegrendszerem hangjait, és a szívverésemet.

Felfrissülve, békében kinyitottam fizikai szemem, éreztem az energia és az áldás hullámát. Ebben a mély álmodozásban kapartam üzenetem a padlóra:

A békéhez nem vezet út; a Béke az Út.
A boldogsághoz nem vezet út; a Boldogság az Út.
A szeretethez nem vezet út; A Szeretet az Út.
És ez nem puszta költészet volt, hanem valóság.

A következő napokban még normál tudatállapotban is kezdtem tiszta képeket látni a kunyhón kívüli helyekről, és a világról. „Képzeletem” messzebbre repített, mint amiről valaha is álmodtam, bármely világba és valóságba. A fizikai világ csak a kiindulópont volt, a kikötő. A világegyetem lett játszóterem, végtelen dimenzióval, idővel és térrel. Lehettem lovag a középkori Európában, vagy űrkalandor az ötvennyolcadik dimenzióban, meglátogathattam más világokat, időzhettem egy rézfillér molekulái között. Mert a tudatot, amely mi magunk vagyunk, nem korlátozhatja sem tér, sem idő.

Attól fogva minden nap utaztam, keresztül repültem az erdőn, vagy a világ körül. Minden nap meglátogattam a kislányomat, láttam, miként játszik, olvas vagy alszik. Immár nem voltam fizikai testemhez kötve, azt mindössze birodalmaim egyikének láttam. Soha többé nem érezhetem azt, hogy falak, vagy hús és csontok börtönébe zártak.
Eszembe jutott, mit mondott Chia Mama: „Azért mondhatod, hogy ‘az én testem’, mert nem vagy a test. Említheted az ‘agyadat’, az ‘énedet’, a Telkedet’, mert ezek egyike sem vagy.

A Három Én

Tiszta tudatként manifesztálódsz, amely átragyog az emberi testen, mégis érintetlen és örökkévaló marad. A tudatosság megtörik a lélek prizmáján, és három fény lesz belőle, a három Én.

Mindegyiknek megvan a maga tudatossága, amely céljához, feladatához és felelősségéhez illik. Az Alapvető Én védi a fizikai testet, a többi énnel együttműködve egyensúlyt és támogatást ad. A lélek utazásának a világban ez az alapja és járműve, összeköti a Tudatos Ént és a Felsőbbrendű Ént a földdel, akár a fa gyökere.

A Tudatos Én irányítja, informálja az Alapvető Ént, tolmácsol neki. Néha megnyugtatja, akár a szülő a gyermekét, neveli, hogy a lehető legjobban szolgálja ezt a megtestesülést. De ennek a szülőnek szeretettel kell hallgatnia gyerekét, tisztelve egyéni szellemét és gyarapodó tudatát. A szülőség szent gyakorlóterep. A Felsőbbrendű Énből szeretet sugárzik. Emlékeztet, inspirál, és újra gyújtja a fény szikráját a Tudatos Énben, felvezeti a Szellembe. Elfogadja a Tudatos Én fejlődését és vár; végtelenül türelmes és megértő. Mindhárom Én jelen van, hogy segítse a többit, egyesülve pedig olyan egészet alkotnak, amely több, mint részei összege.

Aztán misztikus vízió képei pörögtek filmként agyamban, megvilágítva szavait. Szerzetest láttam, aki késő ősszel gyalogol a hegyek lábainál. Vörös, narancsszínű, sárga, zöld levelek hullottak a hűvös szélben hajladozó ágakról. A borzongó szerzetes talált egy barlangot és bement, hogy ott keressen menedéket az elemek elől.
A barlangban a szerzetes egy nagy medvét talált. Egymásra néztek, és a szerzetes néhány feszült pillanatra nem tudta, vajon kijut-e valaha is élve ebből a barlangból. A medve lassan megindult felé, és a szerzetes megszólalt:
– Segítsünk egymásnak, Medve bátyó. Ha hagyod, hogy itt éljek veled a barlangban, és gyűjtesz tűzifát, én mindennap sütök neked kenyeret.
A medve belement, és össze is barátkoztak. Az ember meleghez jutott, a medve élelemhez.
A medve jelképezte az Alapvető Ént, a szerzetes a Tudatos Ént. A tűz, a kenyér és a menedéket adó barlang pedig mind a Felsőbbrendű Én áldásai voltak. Mindegyik a többit szolgálta.

Sok napig tartó belső utazás után megjöttem távoli útjaimról, visszatértem a földre és emberi alakomba. Elégedett voltam. Aztán eszembe jutott a végső ajándék, amelyet a végzet angyalától kaptam. Mielőtt elaludtam volna, arra kértem Alapvető Énem, hogy világosítsa meg előttem, mit jelent ez az ajándék, és mutassa meg a megértéséhez vezető utat.
Reggelre megkaptam a választ: meg kell vizsgálnom a víz alatti barlangban talált tárgyat. Minden szál összefutott, és tudtam, itt az idő, hogy otthagyjam a kunyhót.
Megálltam odakinn és hunyorítottam. A napsütés szúrta a szemem, és végigfutott rajtam. Éreztem az erdő eső utáni illatát. Huszonegy napot töltöttem magányosan.

Gyenge voltam az élelem hiánya miatt, és lassan haladtam a hegyekben. Úgy éreztem, mintha nem is csontból és húsból állnék, mintha újszülött lennék, aki zsúpfedeles hajlékomból bújt elő. Mélyet lélegezve vettem szemügyre egy új világot.
Tudtam, hogy az az erő, béke és áldás, amit érzek, elmúlik majd. Mihelyst visszatérek a hétköznapi világba, visszatérnek a gondolatok is, de ez természetes. Elfogadtam emberi állapotomat. Akárcsak Chia Mama; élek, amíg meg nem halok. De egyelőre boldogan fürödtem a tudatos újjászületés eksztázisában. Amikor elmentem egy papajafa alatt, épp leesett egy gyümölcs. Elkaptam, és mosolyogva adtam hálát a Szellemnek áldásaiért, legyenek azok nagyok vagy kicsik. Lassan rágcsálva belélegeztem édes illatát. Aztán észrevettem a közelemben egy kis rügyet. A vörös földből kibújva törekedett a nap felé. Ennek fiatal hajtásnak a magvában egy érett fa rejtőzik, a természet összes törvénye.

És ahogy ez a mag fejlődik, úgy fejlődünk mind: az Alapvető Én Tudatos Énné, tudata tágul és finomodik. A Tudatos Én felemelkedik a szívbe, Felsőbbrendű Énné válik, amelyet a Szellem törvényei vesznek körül. És a Felsőbbrendű Én magává a Szellem Fényévé fejlődik.
És mind emeli és irányítja azt, ami alatta van, mind támogatja azt, ami fölötte áll. Ha egy apró hajtás megmutatja ezt nekem, egy napon vajon az ég is megmutatja a maga titkait? És mit mesélnek a kövek, vagy mit suttognak a fák? Megtanulom-e a patak útját, a hegyek ősi bölcsességét? Ezt még ki kell derítenem.
Mi következik mindebből? Eszembe jutott egy történet, amit Aldous Huxley-ról hallottam. Öregkorában egy barátja megkérdezte tőle: „Huxley professzor, mit tanult ebből a sok spirituális gyakorlatból?” Aldous csillogó szemmel válaszolta: „Talán… hogy egy kicsit jobb legyek.”
Kis dolgok nagy különbségekhez vezetnek, gondoltam. És elöntött a szánalom azok iránt, akik elvesznek életük részleteiben, akik, akárcsak azelőtt én, elvesztették szem elől a nagyobb képet, a felszabadító igazságot, életük magvát. Aztán eszembe jutottak Chia Mama utolsó szavai: „Minden rendben, Dan. Minden rendben lesz.”
A szívem kitárult, és az öröm könnyei folytak arcomon, de a bánatéi is, azok miatt, akik még egyedül érzik magukat, elszigetelten magányuk kunyhójában. Azután felnevettem örömömben, mert tökéletes bizonyossággal tudtam, hogy egy nap ők is képesek lesznek rá, hogy megérezzék a Szellem szeretetét és támogatását, ha kinyitják végre szívük szemét.”

Ez az utazás vajon mit rejt még?: Akkor utazzunk a Békés Szent harcossal

Forrás:

0 hozzászólás

Véleménye van? Szóljon hozzá!

Csatlakozni szeretne a vitához?
Bátran tegye meg!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük