Lelkünk Útja – A Halál és Távozás
A Halál és Távozás
1. rész
1. eset
A.(alany): Ó Istenem! Nem haltam meg igazán… Vagy mégis? Úgy értem, hogy a testem ugyan halott – látom magam alatt -, de én lebegek… Le tudok nézni, és látom a testemet, kiterülve a kórházi ágyon. Körülöttem mindenki azt gondolja, hogy meghaltam, holott ez nem igaz! Kiáltanék, hogy: „Hé! Valójában nem vagyok halott!” Olyan hihetetlen… az ápolónők lepedőt húznak a fejemre… Az ismerőseim sírnak. Halottnak kéne lennem, és én mégis élek! Furcsa, mert a testem teljesen halott, miközben én fölülről körüllebegem azt. Élek!
Ezeket a szavakat egy férfi mondta el mély hipnózisban, Dr. Michael Newtonnak, ahogy újra átéli a halálát. Newton több száz emberen végezte el a mély regresszív hipnózist, hogy visszavigye alanyait a születés előtti időszakokra. A terület, melyet mélyrehatóan tanulmányozott, a halál pillanatától az újra testet öltésig terjed.
Ezen időszakban, amikor a lélek nem tartózkodik a földi síkon egy testben, egy Szellemi birodalomnak nevezett helyen tartózkodik. Itt történik például a következő inkarnáció megtervezése, vagy éppenséggel a földi élet kipihenése is.
Az előző cikkben arról írtam, hogy a halál időpontja bármikor bekövetkezhet. Azzal a cikkel kicsit beleolvadtunk a témába, amit most ott folytatunk, hogy a test már meghalt, de mi történik utána?
Az összefoglalónkat a halál beálltával kezdjük, és haladunk addig a pillanatig, amíg a lélek újra testet nem ölt, hogy elkezdje legújabb életét itt a Földön. Körülbelül 10 – 15 cikket foglal ez a téma magába. Ez a téma az egyik alappillére a szándéknak, ami miatt úgy döntöttem, hogy létrehozom ezt a weboldalt.
Voltak még, akik elvégezték ezeket a hipnózisokat és kutatták a Szellemi birodalomban eltöltött időket, és jelentettek meg könyveket. Ilyen például Raymond Moody, aki az Élet Az Élet Után c. könyvet írta, mely a klinikai haláleseteket dolgozza fel.
De olyan részletesen senki sem írta le, mint Newton. Ezért az ő könyveit vesszük alapul e téma kidolgozására, és összefoglalására. Az első állomás, hogy a test meghal, és a lélek elhagyja a testet. Lássuk hogyan emlékeznek vissza ezekre a dolgokra az alanyok mély hipnózisban.
A.: Nos… egyre magasabbra emelkedek… még mindig lebegek… visszanézek a testemre. Olyan, mintha egy mozifilmet látnék, csak éppen olyant, amiben én is szerepelek. Az orvos nyugtatja a feleségemet és a lányomat. A feleségem zokog. Megpróbálom elérni az elméjét…, hogy elmondhassam neki, velem minden rendben. Ám annyira elborítja a gyász fájdalma, hogy nem jut el hozzá a gondolatom. Azt akarom, hogy tudja, a szenvedésem véget ért…, hogy megszabadultam a testemtől…, de ő nem figyel rám. Ó! Most távolodom tőle…
A 2. eset az amerikai délen, egy utazás közben kezdődik, közvetlenül azután, hogy Sally nyakát egy közelről kilőtt nyílvessző ütötte át.
2. eset
Dr. N.: Nagyon fáj a nyílvessző okozta seb?
A.: Igen… a hegye átszakította a torkomat… haldoklom. Megfulladok… lefolyik a vér… Will tart a kezében… szörnyű a kín… Most már megyek kifelé… vége. Immár véget ért.
Megjegyzés: A lélek gyakran már a halál tényleges beállta előtt elhagyja a gazdatestet, ha az nagy fájdalmat érez. Ugyan ki hibáztatná ezért? Mindenesetre nem megy messzire, végig a haldokló test közelében marad.
Dr. N.: Jól van Sally. Már elfogadta a tényt, hogy megölték ezek az indiánok. Leírná nekem pontosan, hogy milyen érzéseket érez a halál pillanatában?
A.: Egy erő… valamilyen erő nyom ki, fölfelé a testemből. (Ha valaki olvasta az Interjú a Halál Angyalával cikkemet, az már látja ennek a folyamatnak a háttér információját. A Szerk.)
Dr. N.: Kinyomja? Hová?
A.: A fejem tetején jövök ki.
Dr. N.: És mi az, ami kijött?
A.: Hát én!
Dr. N.: Mondja el pontosan, mit jelent az, hogy „én”! Mit csinál az a dolog, ami ön, amikor kimegy a fején?
A.: Mint egy… fénypont… sugároz…
Dr. N.: Hogyan sugározza a fényt?
A.: A saját energiámat használom. Olyan átlátszóan fehér vagyok… a lelkem…
Dr. N.: És ez az energiafény ugyanolyan marad, miután elhagyta a testét?
A.: Egy kicsit nőtt… ahogy megyek tovább.
Dr. N.: És hogy néz ki most, hogy megnőtt a fénye?
A.: Leheletfinom… húr… felfüggesztve…
Dr. N.: És milyen érzés, amikor kikerül a testéből?
A.: Olyan, mintha levedlettem volna a bőrömet… egy hámozott banán. Huss!… és már el is veszítettem a testemet.
Dr. N.: Kellemetlen ez az érzés?
A.: Egyáltalán nem! Csodálatos szabadnak lenni! Nincs több fájdalom, de… olyan… tájékozatlan, olyan szétszórt vagyok… Nem számítottam rá, hogy meghalok…
Dr. N.: Értem, Sally. Mint lélek, nemigen találja most a helyét. Ez természetes ebben az állapotban, azután, amin keresztülment. Figyeljen rám, és válaszoljon a kérdéseimre! Az imént azt mondta, hogy lebeg. Ahogy meghalt, azonnal képes volt szabadon mozogni?
A.: Ez furcsa… olyan, mintha a levegőben lógnék, ami nem is levegő… nincsenek határok… nincs gravitáció… súlytalan vagyok.
Dr. N.: Úgy érti, kicsit olyan, mintha vákuumban lenne?
A.: Igen… semmi szilárd körülöttem. Nincsenek akadályok, amikbe beleütközhetnék… sodródom…
Dr. N.: Tudja irányítani a mozgását? Merre megy éppen?
A.: Igen… valamit tudok… de ez az erő… a fényes fehérségbe húz… olyan nagyon fényes!
Dr. N.: Mindenütt egyforma a fehérség intenzitása?
A.: Erre fényesebb… távolabb egy kicsit sötétebb fehér… szürke… a testem irányában szürke… Jaj, szegény testem! Nem készültem fel rá, hogy elhagyjam.
Dr. N.: Jól van Sally ne féljen, itt vagyok. Szeretném, ha elengedné magát, és megmondaná, hogy ez az erő, amely a halála pillanatában kihúzta önt a fején keresztül, továbbra is húzza -e valamerre, és hogy meg tud – e állni, ha akar!
A.: Amikor teljesen elhagytam a testem, a húzóerő lecsökkent. Most taszítást érzek… ami ellök a testemtől… még nem akarok menni… de valami kényszerít, hogy menjek…
Dr. N.: Értem, Sally, de mintha azt mondta volna, hogy valamennyire tudja irányítani a folyamatot. Hogyan írná le ezt az erőt, ami húzza?
A.: Valami magnetikus erő… de… szeretnék még itt maradni!
Dr. N.: Akármeddig ellen tud állni a lelke ennek a húzóerőnek?
A.: Igen, tudok maradni, ha nagyon akarok. (Sírni kezd.) Rettenetes, mit tettek azok a vadak a testemmel! Vérben úszik a csinos kék ruhám! A férjem, Will, megpróbál tartani, miközben barátaival együtt tovább harcol a kiowák ellen.
Dr. N.: Sally, mit csinál a férje közvetlenül a támadás után?
A.: Ó, Istenem… nem sérült meg, de… most a testemet tartja a karjában… ott zokog fölöttem… már semmit sem tehet értem. De ezt még nem értette meg egészen. Hideg vagyok, de a keze az arcomat simogatja… megcsókolja.
Dr. N.: És mit csinál ön ebben a pillanatban?
A.: Will feje fölött lebegek. Próbálom vigasztalni. Szeretném, ha érezné, hogy a szeretetem nem múlt el… Szeretném, ha tudná, hogy nem vesztett el engem örökre, és hogy látjuk még egymást.
Dr. N.: És megérti az ön üzenetét?
A.: Olyan rettenetesen szomorú…, de mintha… valahogy érzi a lényeget… tudom. Barátaink körül veszik őt… és végül elválasztanak minket. Szeretnék rendbe hozni a szekeret, hogy mielőbb indulhassanak.
Dr. N.: És mi történik most az ön lelkével?
A.: Még mindig ellenállok a húzóerőnek… maradni akarok.
Dr. N.: Miért?
A.: Pedig tudom, hogy halott vagyok… De még nem tudom elhagyni Willt… látni akarom, ahogy eltemetnek.
Dr. N.: Esetleg lát, vagy érez valamilyen más szellemi entitást maga körül ebben a pillanatban?
A.: Közel vannak… hamarosan meglátom őket… érzem a szeretetüket, úgy, ahogy én szeretném, hogy Will érezze az enyémet… várnak rám, amíg elkészülök.
Dr. N.: Ahogy telik az idő, képes – e arra, hogy megvigasztalja Willt?
A.: Próbálok beférkőzni a gondolataiba.
Dr. N.: És sikerült?
A.: Azt hiszem, valahogy… Will érez engem… felismeri… a szeretetet.
Dr. N.: Jól van, Sally, most megint előremegyünk a relatív időben. Látja már, hogy az útitársai valamiféle sírba helyezik a testét?
A.: Igen, már eltemettek. Itt az ideje, hogy induljak… már jönnek értem… elindulok a ragyogó fénybe…
Források:
Dr. Michael Newton – Lelkünk Útja I.
0 hozzászólás